A száguldás szerelmeseiről

A száguldásnak mindig vannak szerelmesei. Ez jó. Vagyis, jó, hogy vannak emberek, akiket boldoggá tesz a tudat, hogy gyorsan haladnak. Irigylem is őket érte. Elég könnyen lenyűgözhetőek.

Persze mondjuk száz évvel ezelőtt még megértettem volna a rajongásukat, de mondjuk mi, akik már egy olyan világba születtünk bele, ahol minden és mindenki az átlagosnál jóval gyorsabban rohan el mellettünk. Már anyánk hasában is süvítve vittek be minket a kórházba. Szóval, ha nem lett volna egyértelmű, engem nem nyűgöz le ez az egész, és mindig azon gondolkodom, hogy ha a világ folyamatosan kitermeli önmaga ellentétét – anélkül, hogy komoly hegeli filozofálgatásokba kezdenénk –, akkor vajon a modern világ mikor teremti meg a fékezés szerelmeseit is?

Persze ez most csak vicc volt, mindenesetre érdekes gondolatnak tartom, tartottam, amikor előadtam testvéremnek, miközben néztem, ahogy az autója motorháztetejéről leszedi a vaskerítésünket. Történt ugyanis, hogy amikor be akart parkolni a feljáróra, túl nagy gázt adott, s Isten tudja miképpen, belerongyolt a kerítésbe, ami hatalmas zajjal kidőlt majdnem teljesen a helyéről.

Apám meg, mivel szigorú ember, azt mondta, hogy nem engedi, hogy valamiféle szakembert hívjon – saját maga kell megcsinálja. Testvérem ugyanis hegesztőmesternek készül, s az egészen bizonyos volt kábé az elejétől kezdve már, hogy simán meg tudja csinálni a kaput. Csak kedve nem volt hozzá, mert az, aki a hét mindennapján ezzel foglakozik, aligha talál örömet egy kis ingyenmunkában, amit ráadásul a saját hülyesége miatt kell okvetlenül elvégeznie. Szóval hiába is erőlködött, hogy inkább kifizeti, apám hajthatatlan volt. Azt mondta, ha megvan a képessége hozzá, márpedig megvan, akkor neki kell megcsinálnia. Én persze tudtam már jó előre, hogy ha testvérem meghegeszti a kaput, és helyreállítja, apám úgyis állni fogja a kocsi javításának a költségeit. Ennyire már ismertem

Szóval lényeg a lényeg, hogy nekilátott rendbe hozni a kidőlt kaput, ami elég szépen magán hordta az ütközés éles nyomait. Az egész utca zengett a kalapálástól, ahogy megpróbálta először az elferdült lapokat kiegyenesíteni, az eltört elemeket kicserélni. S amikor már vagy egy egész hétvégén át dolgozott rajta, hétfő reggel nagy örömmel jelentette be, hogy már csak a hegesztés van hátra. S megkérdezte apámat, hogy hol találja a corgon palackot. Apám arcára pedig egy kellemetlenül őszinte mosoly ült ki, aztán jót nevetett, s ezzel rámutatott, hogy ugyan nemhogy nincs neki, de talán egész életében sem volt.

Ott állt tesóm, aki hozzászokott, hogy a műhelyben, ahol dolgozik, mindig rendelkezésére állnak a különböző eszközök a munkához. Felhívta pár munkatársát, hogy érdeklődjön, hol tudna beszerezni egyet, különben az egész munka csúszik egy hetet, apámék pedig további egy hétig kapu nélkül kellett volna éljenek. Kapott aztán egy számot meg egy cégnevet, akik corgon palackokkal  foglalkoznak, s kiszállítással is elhozzák házhoz. A megrendelés elég simán ment, kedvesek voltak, mindent megbeszéltek, s elintézték, hogy még aznap házhoz hozzák, mivel Budapest és húsz kilométeres körzetében vállalják a szállítást. Úgyhogy megrendelte, és néhány óra alatt hozzá is jutott, mivel szerencsére voltak olyan kedvesek, hogy megértették, tényleg sürgősen szükségünk volna rá. A palackot nemcsak kihozták, de segítettek is tesómnak összeszerelni, hogy hegesztésre alkalmas legyen, az ár pedig egyáltalán nem volt vészes ahhoz képest, hogy azonnal kellett a segítségük.

Úgyhogy így, ennek a cégnek a segedelmével sikerült pontot rakni az ügy végére, illetve kaput tenni a kapu helyére, mert egy héten át az összes kóbor kutya apámék udvarán kötött ki. Abban nyilván igazam lett, hogy apám a javításért cserébe állta az autó javítási költségeit.

Én pedig azóta sem kaptam választ, hogy vajon miért van az, hogy száguldani jobban szeretnek az emberek, mint lassan haladni. Talán Hegelnek mégsem volt igaza.